2026 eleje úgy gondolta, hogy ilyen-olyan elterelő manőverekkel bezár engem börzsönyi erdei lakomba. Különösen fojtogató volt már az élőzene hiánya, így nagy lendülettel indultam neki a napnak, az előjáték - "A búcsúzás művészete előadás a Japán Alapítványnál - sem fogott vissza ebből az elánból.
Olyannyira nem, hogy a temetkezési kultúra és gyászszertartás témája különösen jó hangolódásnak bizonyult a Hajón este elsőként színpadra lépő Jules War zenéjéhez. A Lovasi Eszter vezette art pop/indie zenekar melankolikus, álomszerű lebegésben tartott, a vágyódás és belső küzdelmek intim elegye. Eszter különösen törékeny és magabiztos hangját - nekem néhol a nagyra tartott Cranes-t juttatta eszembe - finoman építkező hangszerelés támogatta, folyamatosan húzott be világába. A csendesebb, lírai pillanatokat időről időre erőteljesebb zenei kitörések váltották, amelyek megmutatták, hogy a Jules War zenéje nem csupán törékeny, hanem szenvedélyes is.
A még kisebb számú érdeklődő (nagyjából 60-70 fő) kamarazenei atmoszférát teremtett, mintha mindenki érezte volna, hogy ezek a dalok kifejezetten hozzá szólnak. Nem véletlen, hogy a Jules War Magyarországot képviselhette a Eurosonic Noorderslag fesztiválon, megérdemelt a nemzetközi figyelem is, remek felvezetésnek bizonyult ezen az estén is.
Erős, de jól eltalált hangulati váltásként a fiatalnak tűnő berlini Plattenbau vette át a stafétabotot a nagyterem színpadán. A 2011-ben alakult zenekar (nem is olyan fiatalok) nevét a kelet-berlini panelrengetegek brutalista látványvilága ihlette, és zenéjükben is ott kísért ez a hideg, betonból épült esztétika. A gótra jellemző basszusok, a szikár gitárhangzás és paranoid szintetizátorsikolyok számomra otthonos atmoszférát teremtettek, mintha az elveszett kilencvenes évekbe kanyarodtam volna vissza. Az előzetes bandcamp-mustra ígéretes volt, de igazi erejét élőben villantja a Plattenbau. A bő háromnegyed óra a Cursed (az új album) dalaira épült örömömre - ez egy erős korong 2025 végéről.
Még nem játszották agyon, viszont nagyon jól együtt pulzáltak a dallamok. A new wave eleganciája és a goth-punk dekadencia találkozása egy poszt-indusztriális lázálommal; talán így lehetne közhelyeket puffogtatni. Az biztosan megérdemelt, hogy az Anika előzenekaraként futnak, a Plattenbau nem csak egy a megszámlálhatatlan berlini posztpánk zenekarok közül.
Én a Russian Doll sorozatában figyeltem fel Anikára az I Go To Sleep számmal, azóta is figyelemmel kísérem pályafutását. A Ladikon pedig most élőben is esélyem adódott erre, a szervezők szerint - " felfokozott frusztráció és az óvatos optimizmus" elegyére számíthatunk. Az igazat megvallva az új Abyss lemez nem férkőzött túlságosan a bizalmamba. A monoton hipnotikus hangzás a korongon a múlté, progresszívebb a gitárok felől való megközelítést részesíti előnyben. Az általam kedvelt intimitás megrepedezett, de lehet, hogy ez másképpen fog működni élőben?
Kétségtelen, ennek a fiatal hölgynek hiteles kisugárzása, menő visszafogott színpadi rutinja és remek hangja van. A repertoáron sajnos szinte kizárólagosan a fent említett friss korong forgott, az első etáp nálam még nagyon jól működött ezzel is. Az Illusion (ez visszatérő refrénként szólal meg, nem találom a számot) és a Hearsay remek atmoszféra-teremtő daloknak bizonyultak.
Utána inkább elveszettnek éreztem magam, a monotonabb ritmusok újabb zajos rétegekkel telítődtek, a lüktetések és gitárriffek szinte magam alá temettek, túl soknak bizonyult nekem. Nem mondhatnám, hogy Anika koncertjét illetően nagy csalódást éreztem volna, de megint a többször emlegetett idő-paradoxont emlegetem: tíz esztendeje egy berlini füstös klubban látva biztosan máshogyan emlékeznék erre a tehetséges előadóra. De ennek megvalósításához sincsen elég tehetségem.
