Tíz és hét esztendeje is látogatást tett a japán kísérleti-pszichedelikus Qujaku Budapesten (Showbarlang, Dürer), de sajnos én mindösszesen pár hónapja figyeltem fel erre a remek bandára egy barátom ajánlása révén. Nem kevésbé volt csábító, hogy a szlovén Moving As A Giant társult a Hajó tetőteraszán a nyáresti koncert felvezetésére, ami némi feltérképezés után szintén izgalmas pillanatokat ígért. (rögtön zárójelesen megjegyezném, hogy a Qujaku másnap Szombathelyre is továbbgurult, milyen jó olvasni, hogy felkerül néha a centrumon kívül is célpont.)
Augusztus 27., fülledt nyáresti szerda, szinte még vibrál a forró melegtől este hétkor a Petőfi híd. Hívogató a Dunán ringatózó ladik a kombinóból - ráadásul a kijelölt helyszín a terasz - évszaknak megfelelően ideális a koncertterep. Tűpontos, a beígértnek megfelelően fél nyolckor kezdenek is a szlovének egy borzasztóan erős felütéssel, zsigeri, torzított zajhullámok, egy vörös üstökkel és szenvedélyes, fantasztikus orgánummal megáldott énekes-gitáros hölgy zúz - hú de jó lesz ez!
A viszonylag friss, 2022-ben alakult Moving As A Giant "zajos" sikereket ért el hazájában már hamar, két esztendővel rá már a független fesztiválok közül a legnagyobbakon színpadra léphettek. Több rétegű okosan komponált muzsika ez, elsősorban a poszt rock, a poszt punk stílusjegyeiből merítkezik. Mint ahogyan a koncert fültanúi észlelhették, nemcsak Bojana Pejanović énekesnő figyelemreméltó alt hangfekvése, de az izgalmas kikacsintások a 60-as évek pszichedeliája felé Primož Kramberger (basszusgitár, szintetizátor) billentyűi által is egyedi, mindvégig a figyelmet lekötő előadásként hatottak az ekkor még gyülekező közönség számára. Biztosan nem bánta meg, aki két koncertre érkezett ezen az estén!
A 2013 és 2020 közötti időszakban meglehetősen aktív Qujaku (korábban The Piqnic) számtalanszor turnézott Európában, köszönhetjük a népes brit és német rajongótábornak is, hogy - mint azt bevezetőmben írtam már - harmadíziglen (először The Piqnic-ként) érkezett a quartett Budapestre. A banda a japán zajos underground egyik zászlóshajója, ha európai analógiát keresnék, akkor a Sonic Youth és a My Bloody Valentine emlegetett a szaksajtó által. Ha az elnyújtott, lassan építkezően zajos, repetitív dalszerkezetet nézzük (ebből a a szóban forgó estén is volt részünk), akkor ide kívánkozik még természetesen a Swans említése is.
Az előző mondatokból már kiderülhet, a Qujaku nem szimplán egy noise-rock banda; az industrial, a shoegaze vagy a drone éppúgy átsejlik vagy éppen ránkszakad a zajfüggönyön keresztül egy koncerten - miközben van az egésznek egy sajátosan "felkelő nap íze". Persze ezek a napsugarak perzselik a hallójáratot, de mindeközben simogatják a zajfetisiszta lelkét. Mondhatnánk, hogy ezúttal viszonylag rövid ideig, hiszen az újra összeállt hamamatsui négyesfogat szigorúan kerek órát zúdított ránk, de ebből a típusú zenéből ennyi pontosan elegendő is. Bár behatóan nem ismerem a zenekar repertoárját, az érzésem az volt, hogy a szikár tételek mellé (főleg a koncert záró harmadában), a játékosabb, bár szelídnek nem nevezhető szerzeményeik is társultak, így megkésve ugyan de jómagam is részesülhettem egy teljes Qujaku-élményben.
